A "fáj" születése
Tündérmese felnőtteknek


....egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis Maja tündérgyerek. Ott élt a Nagy Király Város-Várában, a Fáj-tündérek családjában a Sóhajok palotájában.
A Fáj-tündéreket a Nagy Király különösen szerette, s ezt bizony sehogysem értették a tündérnagyok, mert nekik ez a tündércsalád sok gondot okozott. Ennek a családnak a palotájára szomorúfűz borult, kertjükben bíbor fájvirágok csüggesztették kelyhüket, és törékeny nebántsvirágok sikoltoztak, ablakukon finom mimózalevelek borultak egymásra, ha rájuktekintett a napsugár, a kaput pedig esténként keserű-édesen illatozó kaktusz őrizte.
Volt is okuk a tündérnagyoknak, hogy gondterhelten simogassák fehér szakállukat, mert hogy történt, hogy se, - utólag senki sem tudta - mégis megtörtént, hogy egy tündérgyerek, éppen a Fáj-családban, pont a csattanó maszlag - mások mérges daturának nevezik - nyílásának az órájában, sőt éppen a mákonyosan bódító illatárban született meg, s így már első lélegzetvételével mélyen magábaszívta annak ártó-igéző leheletét...
Tudták a tündérnagyok, hogy ez a kis Fáj-tündérgyerek, ez a kis Maja, más lesz, mint a többi tündér, bizony még a többi Fáj tündértől is különbözni fog.
Mentek hát aggodalmukat elmondani a Nagy Királynak, mentek, hogy elmondják, mi is történt a Város-Vár peremén...

... mit válaszolt nekik a Nagy Király?


Hát bizony újra meg újra összedughatták fejüket a tündérnagyok, mert mintha minden a feje tetejére állt volna a kis tündérgyerek körül. - vagy az ő figyelmük lankadt, ki tudja?
A kiskertet, mely együtt születik minden tündérgyerekkel, a keleti és déli szél telehordta mindenféle csodamaggal. A lenyugvó Nap is, mintha tudva és akarva mindig éppen ezt a kiskertet simogatta volna utolsó sugaraival, - pedig széles Tündérországban minden tündér tudta, hogy a kicsi tündérgyereknek, akár Fájvirágból, akár Napraforgóból születik, - a felkelő Nap sugarai mellett kell derűt és táncot tanulnia.
... így a kis Maja tündérrel együtt növekedő kert igen különös kertecske volt. Csodaszép szokatlan virágok bontakoztak, illatoztak benne, s olyan édes-sűrű pára lebegett a kert fölött, amilyen csak a nagy ünnep alkalmával szokott az Aranyház füstölőjéből gomolyogni.
Hát csóválták is fejüket az öreg tündérek: Nem vezet ez jóra! - Mi lesz ebből a kis fájvirág Majából!?
A Nagy Király pedig hallgatott és töprengett, nem dicsért és nem korholt senkit, hanem meghagyta a tündérnagyoknak, tegyenek meg mindent tudományuk szerint, és naponta jelentsenek neki mindent, mert ez a kis Fájvirág-leány, ez a kis Maja...
de aztán csak elmerengett messzire a Nagy Király és nem fejezte be, amit elkezdett. Pedig egyszerre kíváncsi csend lett az egész Város-Várban,
- minden szív kibontotta füleit
- minden virág kinyitotta szíveit
- minden tündér titkot sejtett
De a Nagy Király csak mosolygott és hallgatott.

Mit nem mondott ki a Nagy Király?


Az öreg tündérnagyok munkához láttak: Megkérték a méheket, fürödjenek meg a vészes-édes nektárban, s bundájukon hordják ki a bódító italt a kis Maja kertjéből, s lopjanak zümmögésükkel életet a bódult kert mozdulatlanságába.
Arra kérték a fülemülét, hogy esténként énekeljen a fűzfán, hogy a kis Maja gyerek ne csak a halódó Nap sugaraira figyeljen. Rávették a nagy királyi sas madarat, hogy egyszer egy héten, a szabadnapján, repüljön a kertecske fölé, és hatalmas szárnyaival kavarjon szelet, hogy így az édes-vészes illatár felhőbe gyűljön, s legalább egy időre eltűnjön a mit sem sejtve szendergő kis Maja tündérgyerek feje fölül. Megérintették a mérges-piros gyökereket, hogy fehér harangocskákat hozzanak elő és csilingeljenek, és élesen szúrós töviseket ültettek a mákonyos datúrára, hogy ne érinthesse senki.
Rábeszélték a Felhő Vízleányait, hogy hajnalban táncolják végig a fűszálakat és virágkelyheket, s szívják magukba az illatokat, délben pedig húzzanak fátylakat a Déli Verőfény elé, hogy ne szippantsa a levegőbe az illatokat. Esténként ölelgessék ködös páraként meg a kis Fáj tündért, hogyha nem is tanul élet-táncot a hajnali Fénytündérekkel, mégis tanulja meg a maga táncát, a maga ritmusára, amivel majd bemutatkozhat az Ünnepen a Nagy Király előtt, a többi tündérekkel, a nagykorúság bálján.

Hogyan élt a kis Maja tündér a Fáj-tündérek között, kik éltek még a Sóhajok palotájában? Milyen volt azoknak a kertje?


Ott élt, növekedett a kis Fájvirág Maja tündérgyerek, ott szendergett a Sóhajok palotájában, a Fáj tündérek között, a maga szomorúfüzes bíborkelyheket csüggesztő kertjében.
Szenderegve élt, szenderegve játszott, szenderegve járt kelt, szenderegve mosolygott és szenderegve fájt. Hiszen olyan erős volt a mákonyos illat.

Történt egyszer, hogy az öreg királyi sas viharkeverős napán olyan tisztára kavarta a zárt kertecske levegőjét, hogy a kis Maja tündér tüdejébe - szívébe éles késként hasított a metsző levegő, hogy szendergésből kipattanó szemecskéi először pillantották meg a fényt, mert a királyi sas most a Felhő és Víz tündérleányait is messzire söpörte.
Sőt megtörtént az is, amire senki sem számított, hogy egy elszabadult fénysugár a ragyogó Napból megérintette a kis Maja tündérgyerek szívét.

Mi történt?


Lejárt a sas önkéntes szolgálata, elérkezett az alkony mindenre árnyat vető órája. A halódó sugarak felébresztették a szunnyadó kaktusz édes virágát, és kinyílott a fehér datura is, óriásira nőtt a kert fölé. Minden olyan megszokott, olyan szép volt, s mégis mégis az a mély lélegzet, mellyel a kis Maja tündérgyerek magába szívta az ismerős illatokat, most mintha fullasztana, mintha szorongatná a torkát.
Ne bánts! Ne bánts! sikoltozta- sóhajtotta a kis Maja tündér a nebántsvirágokkal, mert nem tudta, mi történt vele, mi ez az új édes-fájó szúrás a szívében és szemében. De vele sóhajtozott a Sóhajok palotája, sóhajtoztak a szomorú fűzfák, fájtak a fájvirágok, könnyeztek a mimózák, és a Fáj-tündér-család sejteni kezdte, hogy a kis Maja tündérgyerek most már valóban Fáj-tündérré lett, most kapta meg a családi nevét, most ismerte meg a Fájt, ami rejtve van minden más tündér előtt. Hiszen a Fáj születésének titkát még ők sem ismerték, ennek gyökerét egyedül csak a Nagy Király ismerte, legalábbis ezt mondták a tündér-nagyok.
....és akkor ünnepet ültek a Fáj tündérek.

Hogyan?


A nevezetes névnap óta, amikor a kis Maja tündérgyerek megkapta a fájó szívvel a Fáj nevet, különleges dolgok történtek a Sóhajok palotájának abban a kiskertjében, mely a kis tündérgyerekkel együtt született és növekedett, ahol bíborszínűek voltak a fájvirágok.
A méhek figyeltek fel rá először, hogy azokban a lángoló kelyhekben, melyeknek még a színe is elütött a párás-árnyas kert honos virágaitól, nincsen egy csepp súlyos nektár sem, ezek a láng-kelyhek még illatot sem árasztanak, sőt, ami egészen különös, ezek a virágok nem az alkony óráiban nyitották ki szirmaikat, hanem mintha mindig éppen a Déli Verőfény fogadására készülnének.
Zsongva-dongva vitték a hírt a tündér-nagyoknak, a tündér-nagyok dohogva csodálkoztak, mert hát nem az ő tudományuk hozott valami változást, hanem csak úgy történt valami. De látták a mosolygást a Nagy Király szemében, érezték, hogy valami titok kezd kibontakozni, s mivel minden tündér ujjongó szeretettel vesz körül minden icipici titkot is, s erről még tündér-nagy korában sem feledkezik meg, hát örömükben gyorsabban simogatták fehér szakállukat, élénkebben hessentették munkára a méheket, s hazasiettek, hogy elültessék saját kertjeikbe a várakozás virágait.
Aztán egyszer csak egy pórias kis jövevény dugta ki fejét egy csepp homokból, mely a királyi sas lábáról hullhatott alá nagy, viharkavarós-felhőkeverős munkája közben. S hogy, hogy-nem meghúzódva a szomorúfűz messzire nyúló gyökerei között csak megtelepedett. Először senki sem vette észre a kis jövevényt, annyira közönséges volt és olyan egészségesen dundi. Kis gömbölyű kukackák voltak a levelei és a kis szemtelen csak napról napra hízott és szaladt szanaszét, amerre csak egy kis homokra talált.
S egyik nap, amikor az egész kert párás déli álomba merült, éppen amikor lefojtogatóbb volt a hőség, a szomorúfűz oltalmában álmodó fülemüle tiszteletlenül csengő kacagásra ébredt.

Ki kacagott? Mi történt?


S ezen a napon, az alkony édes, mámoros óráján a fülemüle új dalt kezdett énekelni. Ebben a dalban volt valami lobbanás, valami, ami a kis Maja tündérgyerek szívét egészen olyan édes fájással töltötte el, mint az a névnapi sugár. S a kis Maja tündérgyerek akkor...

Mit csinált?


Hát ha nem hiszed, kelj föl holnap mákonyos szendergésedből, amikor a Vízleányok a párafátylakat vonják kerted fölé! - csattogta kicsit méltatlankodva a fülemüle.
De én nem tudok olyan korán kelni! Nekem olyankor még álomméz ragasztja le a szememet! Különben is, egy Fáj tündér sem nyitja ki szemét a Déli Verőfény órájában! S különben is én még kicsi vagyok és fájok is! És most is fájok! De miért is fájok? Nem én nem szeretek fájni! Én nem akarok fájni! S egyetlen kis kukacvirág kacagásáért sem akarok fájni.
De ebben a pillanatban, amikor már éppen keserűn-fájón sírni kezdett volna a kis Maja tündérgyerek, amikor ,már éppen sóhajtozni kezdett volna vele együtt az egész kert, - szomorkodni a szomorúfűz, - sóvárogni a jegenye, reszketni a nyírfa, könnyezni a mimóza, hát egyszer csak ott állt az egyik tündér-nagy a kis Maja tündérgyerek előtt, és komolyan, de szelíden rátekintett és így szólt:

Mit mondott?


Hogyan is hívnak téged, Majácska?
Hát, én vagyok Fáj Maja, s otthonom a Sóhajok palotája.
Aztán hogyan is lehet, hogy akkor te nem akarsz fájni? Itt az ideje, hogy megtanuld tündértanból, mit is jelent Fáj-tündérnek lenni, mit jelent a neved, neked és másoknak.
S a kis Fájvirág tündér tudta, hogy most valami nagyon komoly és fontos dolog történt, hogy most akár fáj, akár nem, oda kell figyelnie és meg kell tanulnia a Fáj értelmét és jelentését. pedig szívesen lekuprodott volna kicsit sajnálgatni magát a szomorúfűz alá. Szívesen reszketett volna egy jó nagyot a rezgő nyírfával, szívesen átadta volna magát a sóvárgó merengésnek a jegenyével. De hát magán érezte a tündér-nagy komolyan szelíd tekintetét, s így nem lapulhatott meg a csüggedő fájvirágok kelyhében sem, s bizony egészen tanácstalanul ácsorgott. Ilyesmit még sohasem érzett egész kis tündéréletében. Valami ismeretlen keserűség szorította össze a szívét, kúszott fel a torkába, már az orrocskáját is facsarta, s valami hallatlan dolog történt, kiesett a szeméből valami keserű-sós csepp, s végigmarta a kis tündérarcot, pirosra sebezte, de ami még rosszabb, még a mákonyos mézet is kimosta a szeméből, s egyre csak jöttek elő ezek az új és keserűen sós könnyek, már kis patakként keresték útjukat a kert ágyásai között lefelé, befelé. S aztán megrepedt a függőkertet tartó öreg-öreg fenyő kérge, s keserű tömjénillatú gyöngyszemek kezdtek esőzni az oldalán, és fényes csíkot húztak maguk után, és szaladtak a mélybe a vastag gyökerek mentén.
Súgni-búgni kezdtek széles Tündérországban, a nagy Város-Várban:
Sír a Fáj-tündérek öreg-öreg fenyőfája! Minden ezredik tündérévben ha történik ilyesmi!

Mit jelent ez?


Örvendezni kezdtek a Kincskereső Tündérek, mert tudták, hogy a lehulló gyanta-gyöngyökből borostyánkő születik a föld mélyében, s hogy a borostyánkőnek titkos ereje van, mert a fenyő életéből születik, titokból születik, keserű könnyekből születik.
Örömtáncuk közben érkezett hozzájuk a komoly frakkos füstifecske, a Nagy Király hírnöke az örömhírrel.

Mit üzent a Nagy Király?


A kis Maja ott ült a szomorúfűz alatt, hallgatta a fülemüle Nap-bucsúztató énekét, nézte a halványuló sugarakat, és olyan különös gondolatok jutottak az eszébe:
Vajon fáj a Napnak, hogy halványul a sugara?
Vajon fáj a fénynek, hogy mindent beborít a sötétség?
Vajon fáj a szomorúfűznek, hogy szomorú? - hát a jegenyének, hogy sóvárgó? - és a nyírfának, hogy reszkető? S hogy esik a fájvirágnak, hogy csüggeszkedő?
és a mimózának, hogy érzékenyen lezáruló és könnyező? S mit érez a sikoltozó nebánts? Mérges a kaktusz, amikor szúr? S a mérges datura szereti-e a saját mákonyát?
S hát vajon annak a kis jövevénynek, rosszul esik-e, hogy közönséges és kövér? - s amikor erre gondolt a kis Maja a Fáj családból, mélyen elpirult, és bizony ez is nagyon új volt.

De már nem is tudta végiggondolni ezeket a különös szokatlan gondolatokat, mert a lemenő Nap utolsó sugaraira kinyitott a mákonyos datura, kibontotta szirmait a keserű-édeset illatozó őrkaktusz, s a keserűen új sírástól és a szokatlan gondolatoktól kimerült kis tündér mély álomba szenderült.

Mit álmodott?


Virradni kezdett. A Sóhajok palotájának Fáj-tündérei még mind aludtak, amikor a Felhő Vízleányai táncolni kezdtek a kis Fáj Maja bíborvirágos kertjében, s bizony kicsit megittasodott örömmel járták a táncot a hajladozó fűszálakon, jókedvű virággyöngyökkel gurigáztak a leveleken, hintáztak a szomorúfűz lehajló ágain, s így történt, hogy az egyik Vízleány, amikor éppen csillogó gyöngyöket rázott ki szép hosszú hajából, azokat éppen a kis szendergő Maja tündérgyerekre hintette.
A vízgyöngyök belesimultak a Fájvirág Maja hollófekete hajába, s a felkelő Nap rácsodálkozva felejtette ott visszfényét, miközben szétragyogta széles Tündérország hét határába a hajnali örömet: Tudjátok - ragyogta, hogy milyen szép az a kis Fáj tündér Maja?
Egy másik, huncut Vízleány pedig pont a kis Maja orrocskáját célozta meg vízgyöngyeivel, s bekövetkezett az, ami korábban sohasem, pedig minden reggel így vigadoztak a Vízleányok, - a kis Fájvirág Maja tündérgyerek egy nagyot sóhajtott, - egy mélyet lélegzett és felébredt.

Mi történt, mit látott amikor látott amikor felébredt?


S felébredt az egész bíbor függőkert, hiszen ez a kertecske a Sóhajok palotájában, a kis Fájvirág tündérrel együtt született, együtt növekedett, együtt szendergett, együtt sóhajtozott, s most együtt ébredt is fel, ebben a szokatlanul korai órában, amikor a jókedvű Vízleányok harmat-táncukat táncolták, a kert erős nektárát szürcsölgették, s még nem rejtették párafátyolba az ég azúrját a felkelő Nap fényes tündöklése elől.
Hát bizony rejtőzött volna a kis Fáj Maja tündérgyerek a szomorúfűz lehajló ágai közé, bújt volna a mimóza összeboruló levelei alá, rejtette volna arcocskáját a csüggő virágok szirmai közé, de egész testében érezte, hogy most van valami ujjongás a jegenye sóvárgásában, hogy örömtől reszket a rezgő nyírfa, és amikor segítségért fordult volna a most is nebánts-ot sikoltozó virágokhoz, hát ott állt előtte az egyik tündér-nagy, mosolygósan komoly szemmel, s bátorítóan nyújtotta feléje a kezét.

Mit mondott a tündérnagy? Mi történt?


S aztán a tündér-nagy intésére a Vízleányok összevonták a kis kert fölött a párafelhőket, elrejtették a kéklő-fénylő azúr égboltot, útját állták a napsugaraknak, magukba ölelték a jegenyék csúcsait, békés ködként csillapították a nyírfa reszketését, és az egész kert újra borús-békés szendergésbe merült, csak a kis Maja tündérgyerek állt még mindig ott csodálkozva, tágra nyílt szemmel.
Bizony, most látta életében először a hajnalt. Most találkozott először a vízleányokkal, s látta a harmatcseppeket, pillantotta meg a messzi-messzi kékséget, fürösztötte meg arcát a felkelő Nap fényébe, látta leszállni kiskertjére a ködfátylakat, s mindennek ellenére még mindig ébren volt, éber volt, s miközben várta, hogy ráboruljon az ismerős illatár egy nagy elhatározás született meg a szívében.

Mit határozott el a kis Maja tündér?


Fűzfa, kedves Fűzfa, fáj neked, hogy szomorú vagy?

De a fűzfa csak hajladozott, ingatta-ringatta földig hajló vesszőit és csak nagy sokára válaszolt:
Mi az, hogy fáj? Én szomorúfűz vagyok, ezért lógatom-lengetem-ringatom hosszú hajlós vesszőimet. Ne zavarj szomorúságomban, mert én szomorúfűz vagyok. Mi az, hogy fáj? Miért fájna? Hiszen én szomorúfűz vagyok?
S a kis Maja tündérgyerek a Fáj családból, szívére szorította kezét, mert olyan fájóan sajdult benne valami, s aztán nagy csodálkozással fordult a mimózafüggönyhöz:
Mimóza, kedves Mimóza, fáj neked a mimóza-érzékenység, s azért húzod össze magad minden érintésre? - kérdezte súgva, nehogy megijessze. A mimóza most minden levelét kitárta a párafelhőben, s tetszelegve fordult a kis Majához: Fáj? Mi az, hogy fáj? Engem ne érintsen senki! Én vagyok a Mimóza! Nézd csak! - s ezzel egymás után hunyta össze levélkéit, s aztán újra játékosan kezdte bontogatni egyiket a másik után, s hamarosan újra egészen kiegyenesedve állt, majd beburkolózott a párafelhőbe a további kérdések elől. De még hallatszott a ködön át, ahogyan ismételgette: Engem ne érintsen senki és semmi, senki és semmi!

Mit érzett és mit gondolt a kis Maja tündér?


S a kis Fájvirág Maja csak állt ott, s megint az a különös fájás hasította a szívét, s újra kihullott szeméből az a keserű-sós vízcsepp. De mintha nem is a szeméből, hanem mélyebbről, abból a különös fájásból hullott volna ki, s a kis Fáj tündér érezte, hogy most nem mondhatja, hogy ő nem akar fájni, megsejtette, hogy mindez valahogyan ahhoz a titokhoz tartozik, amit a tündér-nagy bízott rá.

S ekkor újra gyöngyözésnek indult az öreg-öreg fenyőfa kérgén a keserű illatú gyanta, s fényes csíkot hagyva peregtek a méz-sűrű cseppek a földre, és siettek az ősi gyökerek mellett a föld mélyébe.
Örömmel indultak neki a Kincskereső tündérek, hogy a Nagy Király parancsa szerint kilessék a borostyánkő születését, és elkezdjék gyűjtögetni a Fáj-titokból született borostyánköveket.

Mire gyüjtötték?


A kis Fáj tündérgyerek pedig a szokatlan élményektől fáradtan beburkolózott a bíbor fájvirág szirmaiba, lehajtotta fejét a mohapárna zöld bársonyára, szívére ölelt egy vigasztalóan csilingelő gyöngyvirágot, s elaludt az illatozó kertben.

Miről álmodott?


S aztán, az alkony kedves óráján, amikor nem takarta pára és köd a mélykék égboltot, s lilás árnyak és ragyogó homály vette körül a lemenő napkorongot a fülemüle éneke ébresztette fel a kis Maját, s jó volt hallani a fülemüle fájón-édes énekét, elzsongította a szív különös nyugtalanságait, s minden olyan békés és alkonyi volt. A kis Maja most egyáltalán nem haragudott a fülemülére, hogy a múltkor úgy csattogott vele, mint még soha senki, hanem odafordult hozzá és megkérdezte:
Fülemüle, kedves Fülemüle, fáj neked a vágyódás, ami az énekedben hangzik?

Mit válaszolt a fülemlüe?


Telt-múlt az idő, jöttek-mentek az alkonyok, s a kis Maja tündér minden naplementekor szokatlan kérdéseket tett fel a kis kertecske lakóinak, bizony még a mákonyos daturához is odamerészkedett, miközben kis mohapárnát szorított orra elé, hogy védje magát a bódító illattól: Datura, kedves-mérges-mákonyos Datura, fáj neked, hogy mákonyos és mérges vagy? Fáj neked, hogy minden és mindenki álomba szenderül körülötted és egyedül pompázol?
Fáj? Mi az, hogy fáj? S hogy-hogy te még nem aludtál el? - árasztotta feléje mérges illatában a választ a hófehéren csattanó Datura mérgelődve. Én vagyok a mákonyos-csattanós Datura, az erős illatú, aludj el! - aludj el! Mert én vagyok a mákonyos álmot hozó Datura! Mi az, hogy fáj?

Mit érzett a kis Maja?


S újra végigperegtek a mézszín-keserű tömjénillatú gyöngyök az öreg-öreg fenyőfán, s a gyantacseppek fénylő díszcsíkot hagytak a vén kérgen és hullottak a földre, belopakodtak a gyökerek mentén a föld mélyébe.
S örömmel indultak borostyánkő -titkokat lesni, gyűjteni a Kincskereső tündérek, a Nagy Király parancsa szerint.

Miért pergett most a gyantagyöngy?


Mióta az első könnyek kimosták a kis Fáj Maja szeméből a mákonymézet, egyre többször megtörtént, hogy a tündérleány találkozott a Vízleányokkal, figyelte, hogyan játszanak a harmatcseppekkel, hogyan szürcsölik a nektárt, s jól elrejtezkedve a fűzfa ágai közé hunyorgó szemmel fel-feltekintett a felkelő Napra, és szédülő szívvel szemlélte az ég messze-kék azúrját. De mindennap kevésbé hunyorgott a szeme, mindennap kevésbé szédült a szíve, s talán éppen ezért, egyre többször fájdult az az éles fájás a mellébe, egyre ismerősebb lett a torokszorongató fájdalom, egyre többször hullottak ki a szívéből azok az ő keserű-sós könnyek.
S egyre többször bocsátott útnak mély reccsenéssel az öreg-öreg fenyőfa saját testéből keserű, tömjénillatú fenyővért, hogy majd borostyánkővé érjenek a föld méhében, s majd a Kincskereső tündérek örömmel bukkanhassanak rá a születő borostyánkő szemekre, s gyűjtsék azokat a Nagy Király parancsa szerint.

Hogyan keresik a Kincskereső tündérek a borostyánkövet és mit csinálnak vele?


Történt aztán egy nap, kora reggel, hogy a kis Maja tündér a Fáj családból, a Sóhajok palotájának bíbor függő kertjében olyan ébernek érezte magát, s olyan különös fájással-vágyódással várta már, hogy meglássa a felkelő Nap első sugarát, hogy elhatározta, most nem rejtőzik el a szomorúfűz ágai közé, hanem felmászik a koronájára, onnan messzebbre lát, onnan hamarább megpillantja a fénysugár kelését. S a szomorúfűz odanyújtotta hosszan lelógó vesszőit és a kis Maja tündérleány gyorsan fel is jutott a fa koronájára.

Milyen meglepetés várta ott?


Ott állt előtte a Tündér-nagy, feléje nyújtotta erős kezét, magához vonta, megsimogatta hollófekete haját, melyben most is csillogott néhány vízgyöngy, s így szólt:
Kis Fájvirág Maja, a Nagy Király meg van veled elégedve. De most mondd el nekem, mit tanultál eddig a nevedről? Mit jelent a "Fáj"? S a kis Fájvirág Maja tündér nem is tudta, hogy miért, de most megint éleset sajdult a szíve, de ez egészen más fájdalom volt, mint amikor a mimózával és a daturával beszélgetett, s most a szeméből nem keserű-sós, hanem keserű-édes könnycseppek gördültek ki.

Miért?


S a Tündér-nagy azt is észrevette, - mert bár a tündér-nagyok nem tudnak mindent, mint a Nagy Király, de azért sok mindent észrevesznek, - tehát észrevette, hogy most egészen világos, aranysárga gyantagyöngyöket sír az öreg-öreg fenyőfa kérge, s ezek most gyorsan-vidáman sietnek a föld mélye felé. A Tündér-nagy mosolyogva bólintott és újra kérdezte:
Na, kis Maja, te kis Fájtündér, mit is tanultál tehát a Fáj-ról?

Mit válaszolt a kis Fájtündér?


Hát tudod, Tündér-nagy, akkor a névnapomon azt tanultam, az szúrt szíven, hogy a borongós illatár után fáj a szemnek, a mákonyos szemnek a metszőn tiszta levegő és a fénylő sugár. Talán ebben a másság fáj. S azt is tanultam, hogy keserű-könnyesen fáj a tehetetlenség.
A Tündérnagy örömmel bólintott.
A Kis Maja pedig megbátorodva folytatta: Aztán azt is tanultam, hogy az illatárból felébredni fáj. Erre komoly figyelemmel tekintett rá a Tündér-nagy, de nem szólt semmit.
S azt is tanultam, hogy van olyan szomorúság, ami nem fáj a szomorúfűznek, de fáj nekem, mert olyan magának-valósi. - Most megint bíztatás volt a Tündér-nagy puha meleg szemében. - és van olyan érzékenység, ami nem fájás, hanem fájdalomokozás. Tudod, Tündér-nagy, nekem nagyon fájt a mimóza, olyan, olyan... hát nem is tudom, de olyan nem szeretnék lenni.
Erre csak bíztatóan bólintott a Tündér-nagy, mintha azt ígérte volna:

Mit ígért a Tündér-nagy szeme?


S nagyon nagyon szép a datura fehér csattanó virága, de úgy fájt, hogy nem akarta engedni, hogy nézzem a szépségét, s csaj azt akarta, hogy aludjak el. Olyan volt, mintha haragudott volna, hogy nem tud elaltatni, s fájt, hogy mérges rám, hiszen én mindig szerettem az illatát, s most is csodálom a szépségét. Neki nem fájt, hogy mérges, de nekem nagyon fájt.
A Tündér-nagy bátorítóan szorította meg a kis Maja tündér kezét, majd figyelmeztetően tekintett rá:
Fájvirág Maja, valamit kifelejtettél, valakinek te okoztál fájdalmat!

Kinek okozott Maja tündér fájdalmat?


Nagyon éleset sajdult a kis Maja szíve, s a Tündér-nagy látta, hogy megint megindult a gyöngy-gyanta pergése az öreg-öreg fenyő oldalán, rögtön megértette, hogy a kis Maja valóban nem is sejti, mire figyelmezteti, de hogy még a gondolat is fájdalmat okoz neki, hogy valakit megbántott volna. Így hát szelídebben folytatta:
Hát a kis jövevény a kertedben, akit közönségesnek és kövérnek mondtál, és akire azóta rá sem néztél!
Igen, jaj, igaz, bocsáss meg, bocsáss meg, kis kukacvirág, kis porcsinrózsa! Kiáltott fel a kis Maja tündér.
A Tündérnagy jóságosan folytatta: Most nem hallja, de egyik nap maradj éber a Déli Verőfény órájában, amikor kinyitja vidám kis tányérkáit, és beszélgess vele, jó?
Ó, igen - sóhajtott fel a kis Maja tündér megkönnyebbülten, de most még hadd mondjak el valamit neked Tündérnagy a fülemüléről is.

Mit mesélt Maja a fülemüléről?


Tudod, Tündérnagy, a fülemüle énekében egy idő óta olyan vágyódás van, ami bár nem válik bennem egészen fájdalommá, mégis olyan sajgó-édes bizsergés. S megkérdeztem a fülemülét, hogy fáj-e a vágyódás, de azt mondta, hogy ő sem tudja, mi a fáj, mert ez a mi családunk titka, mégis amikor énekel, akkor valami sebesen-édes bizsereg a torkában. Akkor hát eddig ő érzett leginkább úgy, mint én, azóta nagyon szeretem a fülemülét, pedig, tudod egyszer nagyon csattogott velem.

Mikor és miért csattogott a fülemüle a kis Majával?


Azt hiszem, Tündérnagy, hogy sokféle fájás van, s más az, amikor valaki csak úgy magának fáj, és sóhajtozik, más amikor mások fájnak neki, és igen azt hiszem az is egészen más, amikor én okozok fájdalmat valakinek, igen, ez is valódi fáj.
A Tündérnagy szeretettel nézett rá, majd odahajolt hozzá, rálehelte a Nagy Király szeretetét és azt mondta:
Most menjél kicsit játszani, pihenni a nagy tanulás után. Jól tanultál, a Nagy Király örül neked, de aztán ne feledd megkeresni a kis porcsinrózsát.

Mit játszott az alkonyi órában a kis Maja tündérlány a Fájvirágok családjából, a Sóhajok palotájának bíbor függokertjében?


Telt-múlt a tündéridő, a nagy Tündérország Város-Várában, teltek múltak a hajnaltánc, a Déli Verőfény sugártáncának és az Alkony illatosan súlyos álomtáncának időszakai a Sóhajok Palotájának függőkertjében is.
Ahogyan telt-múlt az idő, növekedett a kis Fájtündér Maja, s vele együtt az egész függőkert.
Hosszabban és szomorúbban lengette-ringatta-lengette vesszőit a szomorúfűz, és jó nagy csomókat kötött a gyökereire.
Reszketősebben remegett a rezgőnyírfa, mélyebbről sóvárgott a magasságok felé a jegenye, érzékenyebben húzta meg magát minden kis érintésre a mimóza, több szólamban sikoltozta a "ne-bántsot" a nebántsvirág, s már a fülemüle sem egyedül énekelt a lemenő Napnak. Társra talált, akivel szinte torkuk-szívük szakadtáig daloltak, csattogtak, énekeltek, s akivel közben olyan boldogan vágyódóak is voltak. Sokszor, amikor a visszatekintő Nap utolsó sugaraival még egyszer aranybafonta a Fájtündér Maja sudár alakját, odaröpültek két oldalról a vállára, és ott hajlongva-forogva, kedveskedve énekeltek, majd égnek emelt torokkal kiáltották bele boldog vágyódásuk hangjait a lilás-aranyban sötétlő ég felé. Ilyenkor Maja tündér, a Fáj családból a szívére szorította a kezét és úgy érezte...

Mit érzett a Fájvirág Maja?


S az öreg-öreg fenyőfa, a Fájtündérek fenyőfája mosolygó bölcsességgel küldte újra útjára fenyővérének illatos cseppjeit, s ezek már egész ékes útvonalat rajzoltak ki vénséges repedezett kérgén, ahol egymás hegyén hátán bukdácsolva siettek a föld felé, a föld mélye felé, a borostyánkő titok felé. S ha aztán kicsit megfáradva egymásra-simulva megpihentek, csak a Déli Verőfény szívmelengető- vérpezsdítő sugártáncát kellett megvárniuk, s újra vígan, gyorsan pereghettek tovább útjukon, hogy átmenjenek a nagy változáson.

Milyen változáson?


A Kincskereső tündérek pedig egyre szorgalmasabban gyűjtötték, keresték a Fájból született különböző nagyságú, színű, tüzű borostyánkőcseppeket, s hajnalonként a felkelő Nap első sugaraiban vizsgálták a szemek épségét, szépségét. S csodálkozó örömmel bólogattak, mert olyan tiszták, aranylóak és tüzesen mélyszínű borostyánkövek születtek a Fáj-titokból, hogy még ők is ritkán találkoztak ilyennel kincskereső útjaikon. S eljött az az idő is, amikor a szép Maja tündérleány, a Fáj családból, a Sóhajok palotájának bíbor függőkertjében elég erősnek érezte szemét és szívét, hogy megkeresse függőkertjének elhanyagolt vendégét, a kis kukacszerű porcsinrózsát, melynek soha nem látta a rózsáját, csak kövér kis hengeres szárát, leveleit.
Azt tervezte, hogy odaül a szomorúfűz bogas gyökerére, amit úgy körbekúszott a kis jövevény, amikor hirtelen belemarkolt szívébe az ijedtség.

Miért?


Fülemüle, kedves Fülemüle, tényleg nem kacagott azóta sem a kis porcsinrózsa? - kérdezte fájó félelemmel, s a fülemüle csodálkozva csattogott, elhúzta énekét, s csak nagy sokára válaszolt.
Én nem hallottam, nekem más dolgom van, én az Alkonyt dalolom, én a Napot búcsúztatom, és az éjszakát költögetem, és az illatot hirdetem. - s aztán újra felszegte torkát a magasba és engedte, hogy megrázza bensejét a feltörő dallam, belekapcsolódott párja énekébe, és megszűnt számára a kis porcsinrózsa, a függőkert, s a tündérleány, s bizony talán még a lemenő Nap is.

Mit érzett ekkor a tündérleány Maja?


Az öreg-öreg fenyőfa nagy kondulással küldött a mélybe egy sötéten bíborló cseppet, amit aztán több ugrándozó gyantagyöngy követett, és engedelmesen nyílt meg a föld, s tisztító mélységeibe fogadta a könnyes fenyővért. Készült a Fáj-titok, a borostyánkő titok, és sürgés-forgás volt a Kincskereső tündérek között. Várakozás borult az egész Város-Várra.
Bimbózni kezdtek a várakozás virágai a tündérnagyok kertjében. Cikáztak a frakkos füstfecskék, vitték a Nagy Király gondolatait szerte szét Tündérországba, majd vissza-visszaszálltak a Nagy Király vállára.

Mire készülődött Tündérország?


Közeledett a Déli Verőfény órája. A sudár-szép Maja tündér megfürdette arcát a Vízleányok játékos harmatcseppeiben, engedte, hogy vízgyöngyök simuljanak szép, hollófekete hajába, megkérte az egyik borús-nagy lapulevelet, hogy feszítsen sátort föléje, s aztán leült a szomorúfűz szomorúan görbe gyökereire. Magához vonta a hosszan hajló-lengő-ringő vesszőket s hintázva, vélve, kíváncsian várta az érkező ragyogást. S vele együtt várakozott minden, várakozás borult az egész kertre, erősödött az illat, a harmatcseppek szivárványgömböcskékké váltak, forogni kezdtek, majd felugrottak a levegőbe, s már sehol sem voltak. Egy-két vízgyöngy meglapult a csüggő fájvirágok bíborkelyhében. Többen párába fonták az egyébként kevély, most olyan szótlanul magábazárkozó mimózát. Levél sem rezdült a máskor reszkető nyírfán, ág sem hajladozott a sóvárgó jegenyén, egymás után tűntek el a pára és ködfátylak, egyre kéklőbb lett a ragyogás, egyre jobban elhalkult a ne-bánts-kiáltás, a nebántsok ajkán, és kis apró pukkanásokkal nyilaikból szerteszét lövöldözték apró fekete magvaikat. Nyoma sem volt a mákonyos-mérges daturának, s az öreg őrkaktusznak is csak a kemény tüskéi látszottak.
Először történt, hogy a sudár-szép Maja tündér, a Sóhajok palotájának bíbor függőkertjében ébren várta a Déli Verőfény Sugártáncát. S hát ahogy várakozott, egyszerre csak a lába elé tekintett, s megakadt a szeme a kis kukacvirág jelentéktelenségén, s újra megtelt a szíve fájó félelemmel.

Mitől félt Maja tündér?


Csak nem történt baja a kis porcsinrózsának? Vajon miért nem hallotta senki sem a kacagását? Mi voltunk süketek, vagy ő veszítette el a nevetését? S ki tudja-e nyitni itt, ebben a kertben a kis vidám tányérkáit, amiről a Tündérnagy beszélt? S hát szóba áll-e még velem, hiszen lenéztem, kövérnek és közönségesnek gondoltam?

Árnyalt, sötét gyantagyöngyök csordultak az öreg-öreg fenyőfa sebéből, hulltak a gyökerek mentén a mélybe, siettek a többi, könnyből születő borostyánkő után.

S a Nagy Király intésére, két kis frakkos füstifecske az Aranyház fölé hajló szivárványból kihúzott egy hosszú szálat, s elvitték a Kincskereső tündérek kincses-barlangjába, s a hosszú szivárványszál fényétől felragyogott a kincsesbarlang minden kincse-drágasága, mindegyik a saját fény-nyelvén kínálta szépségét, ragyogtatta ékességét.
De a két kis frakkos füstifecske, a Nagy Király küldötte, mégis a szerény homályba húzódó kis borostyánkő halmaz köré tekerték a szivárványszálat, s átadtak a Nagy Király üzenetét.

Mit üzent a Nagy Király?


S amikor már mindenre tikkasztó hőség borult, s már egyetlen felhőbárány sem játszott az azúrkék mezőn, peregve-forogva-kacagva-sürögve áradni kezdett a Fény. Vakító tűzkerekekkel játszadozva-hajlongva-ujjongva járták táncukat a Déli Verőfény sugár legényei. Tüzesek és szépségesek voltak, s mégis fájt ez a szépség a Fáj tündérleánynak, s ezt suttogta maga elé:
Hát lehet, hogy a szépség is fáj?
De aztán eszébe jutott, hogy talán a tüzes gondatlanság és öröm az ami fáj, mert van benne valami kegyetlen.

S mintha apró, pici tüzek égtek volna a most perdülő gyantagyöngyökben, s mintha tüzes híd maradna utánuk az öreg-öreg fenyőfa oldalán, s mintha ezen a tüzes hídon át a többi, útja közben megfáradt gyantagyöngy új életre kelve sietne tovább útján a föld felé, a titok felé, a borostyánkő születése felé.

S a Kincskereső tündérek szinte egymás kezéből kapják-adják az érkező, most születő, fénylő tüzű borostyáncseppeket, s forgatják meg a szivárvány fényében, s teszik a többi közé.
A Kincskereső tündérek Tündérnagy pedig az egyik világító szentjánosbogarat elküldte a sürgős üzenettel a zöldhátú, piros-bóbitás nagykopáncshoz.

Mit üzent a Tündérnagy a Nagykopáncsnak?


Táncoltak, ragyogtak, szórták nyilaikat a Déli Verőfény sugár legényei, hintáztak a rezgőnyírfa rezzenéstelen levelein, aranyba borították a jegenye sóvárgó ágait, bújócskáztak a fűzfavesszőkön, s egyre mélyebbre hatoltak a Sóhajok palotájának bíbor függőkertjébe. S egyszer csak az egyik hancúrozó Sugár sarkanytúja belebotlott a fűzfa bogos gyökerébe, szikrát szórt, s az egyik sugárszikra ráhullott a kis földönfutó kukacvirágra. Kétszer, háromszor ráragyogott, s aztán a sudárszép Fájtündér Maja ámulatára, a kis kukacvirág mocorogni kezdett, mintha egész szőnyegteste megrázkódott volna, s halk csendülések hallatszottak, kacagáshoz hasonlóan, s hirtelen mintha a szomorúfűz görcsös-bogas gyökerei közül ezer meg ezer pici napocska nevetett volna vissza a Déli Verőfényre. Narancslóan és aranylóan, citromsárgán és fehéren, vajszínűen és bordón, s mindegyik kis tányérka nevetett, és derű és békesség enyhítette az eddig szinte kegyetlen áradó Verőfényt. A Déli Verőfény sugár legényei már az illattalanul is büszke lángkelyheket ébresztgették csókjaikkal, de a sugárszép Maja tündér, a Fáj családból, még mindig ott kuporgott az ezernyi visszaragyogó napocska mellett, csodálkozott és édesen könnyezett.

Miért könnyezett Maja tündér?


Most aranyló gyantaáradat indult meg az öreg-öreg fenyőfa kérgén, s a Kincskereső tündérek tündérnagya maga állt oda a titok születéséhez. S ebből az aranyló, illatos könnyből, hosszú, üvegszerű borostyánkőszálat húzott, s átadta a szőni-fonni tudó tündéreknek, s mosolygós titkot súgott nekik.

Mit súgott a Tündérnagy a szőni-fonni tudó tündéreknek?


Titokvárástól lett illatos a levegő széles Tündérország nagy Város Várában, s fenyőillatot lehelltek az Aranyház ünnepet hirdető füstölői. A várakozás virágai kezdték kibontani viaszos szirmaikat, és ünnepre készülődött mindenfele a tündérnép.
Milyen ünnepre készülodött a tündérnép?
Milyen szép vagy, milyen ezerarcú, ezer-tányérkájú és vidám, te kis idegen! kedves és szép vagy, Porcsinrózsa! Tudod mit, ezentúl Délikének hívlak, s úgy-e nem haragszol rám? Tudod, nem ismertelek, s azt hittem engem kacagsz ki. S hát annyira más vagy, s mégis, mégis azt hiszem, van valami, ami egészen ismerős benned.
Délike, kedves Délike, fáj neked, hogy nem ismertelek, nem szerettelek?

Mit válaszolt a Délike?


Fáj? Mi az, hogy fáj? Én mindenütt otthon vagyok, engem mindenütt megszeretnek, mert a Napot hordozom tányérkáimban. S tudod, Maja tündérleány, az nem esett jól, hogy ebben a különösen fájós kertben senki sem nézett rám, nem örült senki a Déli Verőfénynek, mintha félnének a fényes szépségtől, s ezért engem sem ismerhettek meg. Köszönöm, kedves Maja tündérleány, hogy ébren maradtál, most már, most már én is otthon vagyok ebben a fájó szépségű kertben.

Mit mondott a tündérleány?


S a sudárszép, Fájvirág Maja tündérleány csodálkozó örömmel kiáltott fel: Igen, most már tudom, igazad van, a szépség is, a szépség is valóban fájhat. S van, akiben szomorú a szépség, s van akiben örvendezően csilingel. Van akiben puhán simogat, s van, akiben borúsan a szívre telepszik. Kérlek, kedves Déliek, érezd jól magad itt közöttünk. Majd gyakran meglátogatlak, érezd otthon magad velünk, a mi másféle szépségeink között.

Nagy munkában voltak a Kincskereső tündérek a Kincsesbarlang mélyén. A zöldszárnyú, piros-bóbitás Nagykopáncs fáradhatatlanul fúrt faragott, s az egész Kincskereső tündércsalád az ékszerész Tündérnagy parancsai szerint hegyezte a szivárványszálat, tartotta oda a harkálynak a borostyánkőszemeket, hogy szép, egyenletes lyukakat fúrjon beléjük. S aztán egyiket a másik után rásimogatták a szivárványszálra, születésük sorrendje szerint s közben dúdoltak, daloltak, új ének született bennük munka közben, s ennek az éneknek halk dallama kiszűrődött az öreg-öreg fenyőfa gyökerei közül, s a hallószívű tündérek mind meghallották széles Tündérországban, s ők is elkezdték zümmögni ezt a dallamot. S aztán az új dallamra új táncra mozdult a táncos lábú tündérgyerekek lába, s az öröm fátylai borultak Tündérországra.

Mit énekeltek a tündérek?


A sudárszép Fájtündér Maja hirtelen feltekintett, s hát ott állt előtte az egyik tündérnagy, kicsit meghajtva fejét a tündérleány szépsége előtt, s kedves ünnepélyesség zengett a hangjában:
Fájtündér Maja, a Sóhajok palotájából, nézz csak körül!
S a szép Maja tündérleány végigtekintett a pihenő függőkerten, mely vele együtt született, növekedett, vele együtt szomorkodott és sóvárgott, vele együtt szendergett és álmodott. Már tovatáncoltak a Déli Verőfény sudár legényei, már énekléshez készülődött párjával a fülemüle, már rezdítette ágait a reszkető nyírfa, már bontogatta leveleit a mimóza, s sikoltozni kezdett a nebántsvirág. A mákonyosan csattanó datura is bontogatni kezdte fehér kelyhét, de most olyan kicsinyek tűnt, s nem is volt olyan altatós az illata, s az öreg őr-kaktusz is mintha odébbgurult volna. Feltárult a bíbor függőkert kapuja, s a bíbor fájvirágok gyorsan fűzért vontak a kapura, de most nem csüggedősek voltak a kelyhek, hanem öröm harangozott bennük. S a Fájtündérlány Maja lassan odalépett a kapuhoz.

Ki várta ot a kapuban?


S a sudárszép tündérleány Maja, engedte, hogy a fecskék felöltöztessék az aranylóan sugárzó gyantaszál köntösbe, hogy nyakára illesszék a szivárványszálra fűzött borostyánkövek ragyogását, s aztán a Tündérnagy kezét fogva indult az Aranyház felé, mert tudta, hogy elérkezett az Ünnep, a nagykorúság előestéje. Útközben Fájtündér Maja átgondolta, milyen sokféle Fájt ismert meg, és ez a sokféle Fáj harangozni kezdett a szívében, majd hullámozni, aztán énekelni, s lassan, lassan mintegy magától, a sudárszép Maja tündérleány a Fáj családból, a Sóhajok palotájából, szelíden táncolni kezdett. Hajladozva és sóvárogva, rezgősen és érzékenyen, s körülötte illatozott, zengett, sóvárgott és reszketett, rengett, ringott egész kis kertjének minden illata, s így vonultak az Aranyház felé. S nem voltakegyedül, mert ezen a napon sok tündérnagy vezetett egy-egy szép sudár tündért, s mindegyik másként volt öltözve, másként volt szép, másként énekelt és másként táncolt, és mégis egyetlen egy dallam és ringás töltötte be nagy Tündérország Város Várának minden zegét-zugát.

Milyen tündéreket ismersz még?


Így érkezett a sudárszép Fáj tündérleány Maja az Aranyház kapujához. Itt elengedte a tündérnagy kezét, s előrelépett. Sötét-bársonyos pillantása elsuhant a sok szépség között, csak egyvalamit, Valakit keresett tekintete, s mikor egészen magasra emelte a fejét, a szívet feszítő-fájó-kereső öröm tekintete találkozott a Nagy Király tekintetével.

Mit gondolt és érzett Maja tündérleány?


A Fáj tündérleány Maja szeme és szíve belemerült egy tekintetbe, s ebben a tekintetben a fájdalmak ismerte és ismeretlen mélységei nyíltak meg. Benne ragyogott a Hajnaltánc, a Déli Verőfény, s az alkony szépsége, s zengő áradás vette körül. S a fájdalom mélyén felragyogott az öröm, a könnyekben a mosoly, és a sudárszép Maja tündérleány ismét egészen ici-picikének érezte magát, de azt is érezte és tudta, hogy szép, és érezte, hogy a szeretetnek, fájdalomnak zenélő hullámai hátukra veszik és körülölelik.
Amikor magához tért, egy mély tengerszem partján állott, csend dalolt mindenütt, és egy erős, szerető benső Hang szólt hozzá. De ez a Hang a szív mélyén lépett be, azon a szűk kapun, amit a fájás nyitott.

Mit mondott Maja tündérnek a Hang?


Sudárszép tündér Majám, belenőttél Fáj-titkomba, Fáj örömömbe. Jöjj és munkálkodj velem, jöjj és segíts nekem!v S nem is kellett szólni, mert szív beszélt a szívhez, fáj a fájhoz, öröm az örömhöz. S a sudárszép Fáj tündérleány Maja leült a mélységes-mély Tengerszem mellé, rátekintett a vízre s felismerte benne a könnyek sokaságát, s ezzel el is kezdődött Maja tündérleány szolgálata.
Fájós szolgálat volt, mert olyan mérhetetlenül sok volt a könny, és mégis gyönyörűséges szolgála, mert olyan szép gyöngysorokat lehetett fűzni belőlük. Maja tündérleány különválogatta a magának-valósi gyöngyöket, az érzékenység gyöngyeitől, külön az idegenség és másság gyöngyeit, külön a keserű gyöngyöket és a tehetetlenség gyöngyeit, külön a szomorúság és részvét gyöngyeit. S néha, mikor megakadt volna a válogatásban halkan csendült nyakában a borostyánkő nyaklánc és azonnal újra tisztán látta a könnyek titkait, s örömmel folytatta könnyes-gyöngyös munkáját. Tudta a tündérleány, hogy a Tengerszembe gyűlő minden könnyet, akár keserűen sírták, akár hálás örömmel, szépséges gyöngysorrá fűzheti, s hogy ez a Nagy Király és az ő titka.
Amikor pedig elcsüggedt volna a tündérleány a Tengerszemben összegyűlő könnyek sokaságától, vigasztalására sietett a Vízleányok hajnaltánca, a Déli Verőfény sugártánca, és megpihentette az aranyló Alkony. Fény ölelte át ilyenkor a könnyes mélységeket, s a Maja tündérleány újra örömkönnyeivel mosogatta a szivárványszálra fűzött gyöngysorokat, és békés szívvel aggatta a nagy királyi sas lábára, hogy vigye el az Aranyházba a Nagy Királynak, hadd nyerjék el örömüket a sírók, vigasztalásukat a szomorkodók, békességüket a sírva fájók.

Telt múlt az idő, fényesedett, formálódott a könny, szaporodott a gyöngy, s a gyöngyös könnyfűzére szivárványos fényben ragyogtak, titkos örömet hordoztak azoknak, akiknek fájdalmas szívére a Nagy Király küldöttei titokban rásimították.
S minden tiszta könny magábaölelte a könnyek Tengerszemének titkos csöndjét, kéklő magányát, magán hordozta a tündérszép Maja csöndes mosolyát. Ettől kapta benső fényét, hiszen minden gyöngyöt Maja tündér tűnődő sóhaja font rá a fűzérre, s minden fűzért zenélő ujjai nyújtottak át a Királyi Sasnak. S bár Maja tündér nem is tudta, ezek a sóhajok felhőfátyolba burkolták a kész gyöngysorokat, úgy hogy mire az Aranyházba ért a Királyi Sas harmatos hamvasság ékesítette a szállítmányt.
S a Nagy Király minden alkalommal maga hajolt oda a Királyi Sashoz, vette le óvatosan a törékeny szépséget a karmos lábakról. Erős és mégis gyöngéd kezébe vette a szívnek ezeket az ékességeit, arca elé emelte, rátekintett, melengetősen rájuklehelt, s úgy adta tovább valamelyik soros szolgálattevő füstifecskének, vagy intette magához valamelyik tündérnagyot. S valahányszor a Nagy Király arcához emelte a könnyes gyöngydíszt, a könnyek Tengerszemének mélyén aranyos ujjongás támadt, és Maja tündérleány szeméből csodálatos tüzű örömkönny gazdagította a mélységeket.

Könnyek születtek, gyöngyök tűntek, ujjongott és csendült időről időre a mélység, de ki tudja honnan, nehéz pára homályosította időnként a ragyogást. Halkult a mélységek aranyos ujjongása, nehezebben szállt fel a Királyi Sas a gyöngyös füzérekkel, és különös jégkék csengettyűk szólaltak meg időnként a tündérleány bensejében. Ilyenkor Maja tündér megrázta vállára omló szép hosszú haját, megmerült a tó vízének szépségében, dalolt egyet a pergő gyöngyöknek, s aztán újrakezdte szerető szolgálatát.

Történt egyszer, hogy amikor a Nagy Király éppen arcának fényében fürdette a gyöngyöket, a fájdalom friss nyilaként ragyogott rá az egyik gyöngy. Egyszerre csönd lett az Aranyházban, elhallgatott a vizek zenéje, elsimult a szellők suttogása, elhalkult a szárnyak suhogása. Még a kelyhek is visszatartották illatukat, s minden tündérnagy egyszerre lépett ki kiskertjének kapuján, s indult el az Aranyház felé. A Nagy Király pedig szeméhez és szívéhez emelte a feljajduló gyöngyöt, bizalmat lehelt rá, úgy hogy annak fájdalma felerősödhetett, beszédessé válhatott, és nagyon nagy titkot jajdulhatott a Nagy Király felé.

Mi volt a fájó gyöngyszem titka?


S a Nagy Király szerető mosolya oltalommal ölelte körül a kis jajgató gyöngyszemet, s ezt a jajgatósan szép gyöngyfűzért nem adta oda senkinek, ez egészen a Nagy Király kincse maradt.
Az Aranyházban pedig szétáradt a Nagy Király tűnődő békessége. A békesség hangjai szabadultak fel az illatokból, a békesség zenélt a víziorgonán, és a békesség aranya csordult a tündérnagyok kertjében nyíló kelyhekből.
S a könnyek csönden Tengerszeme gyűrűzni kezdett, a mélységeiből új hullámzás indult, mintha valami felszínre törne. A vágyódás vajúdásaival rengett és ringott a tó, bíborszínű gyöngyök peregtek a partra, hullottak a Tündérszép Maja ölébe, ékesítették hajának sötétjét. S Maja tündér nem is tudta miért és hogyan újra a régi, ismerős könnyeket ontotta, csak ezek a könnyek bíbor-könnyek voltak, mélyebben születtek és másként voltak keserűek, mint valaha. S Maja tündér elrejtette arcát a Tengerszem elől, önmaga elől, mert fájdalom és szégyenkezés töltötte el, hogyan is lehet itt, a Nagy Király szolgálatában fájni? Honnan ez a régi-új fájás benne?

Honnan?


S Maja tündér hirtelen tisztán felismerte magában az elvágyódás és visszavágyódás fájdalmat. Érezte orrában az öreg-öreg fenyő gyantás illatát, hiányzott a mákonyos, mérges datura, s amit nem gondolt volna, még a mimóza érzékeny mozgásaira is kíváncsi lett egyszerre. Vágyódni kezdett a napra-ragyogó kis kukacvirág egyszerűségére, s közben látta, hogyan borul ködpára a könnyek Tengerszemének kristály szépségére, hogyan remeg a víztükör és veszíti el áttetsző szépségét.
Mélyet csendült a Tengerszem, s tündér Maja összerezzenve feltekintett, s előtte állt egy Tündérnagy, s a Nagy Király szelíd jóságával tekintett a síró tündérleányra, s azt mondta:

Mit mondott a Tündérnagy a Maja tündérleánynak?


Békesség, békesség Fáj tündér Maja! Hát hazaérkeztél önmagadhoz? Hát újra megkaptad a Fájt?
Hát ez nem baj? Nem hálátlanság? - zokogott a fajtündér Maja szíve, s a fáj-gyöngyöngyök most szabadon omlottak alá, a szívből s léptek elő a Tengerszem mélységeiből.
Békesség, bizalom, Fáj tündér Maja, haldd a Nagy Király üzenetét, s fogadd ajándékait.
Útnak kell indulnod, és kisérőnek kapsz egy madarat, ez vágyaid röpte, ez a te tágasságod, ez szíved szárnyalása, ez hordozza dallamodat. Engedd, hogy daloljon, és röpdössön, figyelj a hangjára és szólongasd néven, engedd, hogy vezessen, de ne engedd, hogy elszakadjon tőled.
A másik útitárs egy csigabiga, ez szíved érzékenysége, vágyaid valósága, ez életed törékenysége, ez a te kicsinységed, ez segít, hogy ne repüljön túl messzire a madár tőled, a csigabiga fog mindig figyelmeztetni arra, hogy az Aranyház a te otthonod és oltalmad, s a csigabiga ezüstösvényt hagy maga után, bármerre is mész, ez majd segít, hogy el ne tévedj.
S a nagy Király azt kéri tőled, hogy őrizd együtt a madarat és a csigabigát. Kövesd őket, szelídítsd magadhoz mindkettőt, szelídítsd magadat mindkettőhöz. Figyelj rájuk és akkor utat mutatnak neked, új utakra vezetnek téged.

S a Tündérnagy odahajolt Maja tündérhez és arcába lehelt egy illatot az Aranyházból emlékeztetőnek, aztán a nyakára simított egy bíbor-könnyes gyöngyfűzért, s ez a gyöngyfüzér mint sok pihegő szív ölelte körül a Fáj tündér Maja nyakár. S valami ami eddig észrevétlen volt, de volt, most eltűnt, Maja tündér maga sem tudta volna megmondani, mi az, ami megváltozott, csak azt érezte, hogy eltűnt a csöndes Tengerszem magánya, s ezzel a magányos szépség vonzása halkult. Ugyanakkor eleven kicsi könnyes szívek lüktettek körülötte, madár dalolt a vállán, s érezte a csigabiga sürgető nedves érintését.
Észre sem vette tündér Maja, mikor tűnt el a Tündérnagy, mert figyelt a madárkájára, és igen, odafigyelt a törékeny csigabiga érintésére, s az új feladatra, az új útra, ami most nyílik előtte.

A Tündérnagy pedig elgondolkozva simogatta a szakállát, tűnődött egy sort, s aztán tündésének apró magvait két marokba fogta és elhintette kicsi kertjébe, s alaposan megöntözte. S aztán nekilátott, hogy madárházat építsen, és tanulmányozza a csigabiga ezüst ösvényeit. Mert neki is, mint minden tündérnagynak az volt a szíve vágya, hogy egyetlen egyszer legalább előre megsejtse a Nagy Király terveit.

S a Nagy Király elmosolyodott, és derű áradt szét, és örömteli békesség borított be mindent.