dr. Sztrilich Pálné születésnapjára


Idén ünnepeljük Dr. Sztrilich Pálné, Csapody Hedvig századik születésnapját.
Ebből az alkalomból egy emlékkönyvet szeretnénk készíteni.
Kérünk, mindnyájan írjatok vele kapcsolatos emlékeitekről, és ezeket küldjétek el, legkésőbb december l-ig.

Vitamin


- Nem bírom elviselni a férjemet- kesereg egy asszony. Egyáltalán mi szükség volt rá, hogy megnősüljön? Délelőtt, délután jár a munkája után. Igaz, jól keres, nagy megrendelései vannak, de én alig látom. Külön ebédel, mert sose tudom, mikorra ér haza. Aztán akkor azt mondja, olyan fáradt, hogy belebújik az újságjába. Ami az estéinkből néha megmaradna, arra is jut megbeszélés, társasvacsora, mit tudom, mi még. Ha azután jön a vasárnap, akkorra már úgy eltávolodunk egymástól, hogy nem tudunk mihez kezdeni vele, örülünk, ha egy mozival agyonüthetjük, néha, a végén aztán bizonyos, hogy fölsóhajtunk: jó, hogy csak egy vasárnap van a héten! - Nem bírom a feleségemet - dörmögi a férj. Tíz körömmel harcolok a megélhetésért, aztán, ha holtfáradtan hazaérek, akkor ott van örökké bánatos arcával, végnélküli panaszaival, kicsinyes asszonyügyeivel. Sokszor szinte undorodom a hazatéréstől. - Nem bírom az anyósomat - vallja a fiatalasszony. Azelőtt nevettem az anyós-problémákon.
De amióta együtt lakunk! - Ez nálunk így szokás, az nálunk úgy volt... Az én fiam ezt másként szerette mindig... és a többi.
- Nem bírom a fiamat, lányomat, kollégámat, cselédemet, asszonyomat, főnökömet... ezt panaszoljuk mindannyian. Rosszak hozzánk az emberek, nem tőrrel és golyóval, nem rabló és gyilkos vágyakkal, hanem rosszak a mindennapi élet ezer apró megnemértés-tövisével. És mi rosszak vagyunk hozzájuk. Horzsoljuk, karmoljuk egymást az élet elviselhetetlenségéig. De hát miért "hagyjuk magunkat meggyőzetni a gonosztól, és miért nem győzzük le jóval a rosszat"?
Mert ütni, ha megütnek, sebezni, ha sértenek, keseríteni, ha keserűséget osztanak, - ez a visszapattanó gumilabda természetrajza, ehhez nem kell embernek lenni. Az emberméltóság ott kezdődik, ha nem hagyjuk magunkat meggyőzetni a rossztól.
Talán csak arra az egy friss és melegszívű reggeli köszöntésre vár az egész neuraszténiás, rosszkedvű család, amit én adhatok nekik, amivel kisüt a nap rájuk, és ami jóvátehetetlenül hiányzik, ha én is csak várom tőlük. Talán csak egy nagy adag lélegzet kellene az iskola, hivatal, üzlet, háztartás levegője után, hogy az ajtót magam mögött betéve ott tudjam hagyni a gondot, töprengést, bosszúságot és hagymaszagot és tudjak derült arccal hazatérni. Talán csak egy ölelést vár az anya, egy bizalmas megnyilatkozást az édesatya, egy elismerést, dicsérő szót, őszinte köszönetet a másik. Megelőzni a rosszat, lehet, hogy ez nem látszik olyan hősiesnek, mint megküzdeni vele, de ez a jóság "kis útja" könnyebb, egyszerűbb, alázatosabb és talán az is érték benne, hogy a másikban is jót szül. Mert jóságnak jóság a reakciója, mosolygásnak mosolygás, napsugárnak tükrözés. Elveszően kicsi vagyok a világban, hivatásom, munkaköröm elenyészően kisszerűnek látszik. Nem vagyok vezető, irányító. Nem tudom megszüntetni a nyomort. Nem lehetek táplálék az emberiség szükségének. De ha nem is vagyok kenyér, és forrásvíz, talán vitamin lehetek. Vitamin, amiből lemérhetetlenül kevés kell, mégis, ha hiányzik, hajlott hátú, szűk mellű, görbelábú, angolkóros testté satnyulnak el a gyerekek. A mai embernek, ennek a lelki angolkórban szenvedő, ferdére nőtt nagy gyereknek is kell, - sok mindennél inkább kell - a napsugár, a megértés, a mosoly, a vitamin.




... Hogy minden gyertyád égjen


Az asszony felemelte fejét. Kicsi, jelentéktelen arca volt, de a szeme szép, meleg, barna, és ahogy rám nézett, valami úgy világított benne, valami nagy békesség. - Annyiszor akartam, hogy nekem legyen igazam... És, hogy elismerje, hogy igazam van. Otthon a fivéreim így bántak velem. Amikor hazajöttek délben a hivatalból, iskolából, néha olyan tüzes vitatkozást csaptunk, hogy majd egymásnak mentünk, de aztán meg is becsültük egymást... Nagyon jó pajtások voltunk. Aztán amikor az uram elvett... úgy volt, hogy mindenben megegyezünk. - Soha ilyen házasságot, amelyben ennyire adva van a boldogság minden feltétele, mint itt - mondták rólunk. Pedig már az első hetekben megkezdődtek az apró felsebződések, amik olyan jelentéktelenek, mégis annyira nehezen tudnak gyógyulni, vagy nem is gyógyulnak be. Mikor az első megkésett ebédet ingerülten ette végig... mikor egy hirtelen kiszalasztott ellenkezésért félnapig hallgatott... egy tréfának szánt szó, amivel mégis idegen előtt szégyenített meg... De nem ezek az igaziak. Hanem, hogy egyszer csak észrevettem, hogy mindig ellenkező véleményen vagyunk. Ha a lusta cselédre panaszkodtam neki, akkor azt mondta: Édesem, nehéz is a cselédsors. Ha a sógornőm túlköltekezését kritizáltam, mindjárt készen volt a felelet: talán pályájukra kell ez a befektetés. Ha bensőséges családi estét szerettem volna otthon... akkor sürgősen meg kellett látogatnom az anyját, testvéreit...
Eh, nem is tudom, hogy ezek voltak-e vagy hasonlók. De száz jelentéktelen vagy jelentős apróság, amik hol itt, hol ott szúrtak a szívembe. A legrosszabb, hogy nem bírta látni, ha sírtam. Akkor nem hogy vígasztalt volna, hanem megkeményedett. Vette a kalapját és elment, vagy hallgatott napokig, vagy egyenesen sértő volt. És akkor úgy éreztem, hogy minden rámszakad, hogy az ideálok ledűlnek, nincs tovább... mert az, akit legjobban szerettem, legtöbbre becsültem kicsinyes, önző, értetlen, addig tart a szerelme irántam, amíg kényelmes vagyok neki.
És minden újabb fájás valamennyi régit újra előtüntette, mindig mélyebben, mindig szakítóbban. Talán végképp elrontjuk egymás életét, ha a karácsonyest meg nem vált. Mikorra hazaértünk, már vagy három gyertyagyújtáson vettünk részt és nekem olyan nehéz volt a szívem, hogy megint a rokonság volt előbbrevaló magunknál. Voltunk nagy lármájú gyerekek közt, kártyázó öregeknél és fényes vendéglátásban... csak a magunk kis fája várt otthon meggyújtatlanul... Nem is akartam meggyújtani... Terítettem vacsorához... de a kicsi karácsonyfa nem engedett... olyan szomorú volt, akárhányszor ránéztem... mintha megfagyott volna tiszta ezüstfehér pompájában - gyertyafény nélkül. És ekkor elkezdtem meggyújtani a gyertyákat. A fényes, nagy, nyugodt lángszemek egyenkint lobbantak föl és nem is fénykoszorút, hanem nyugalmat és békét ragyogtak bele a világba.
- minden gyertyád égjen! - gondoltam és a fa fölragyogott, mint ahogy a szívem is. Észre sem vettem, hogy az uram eloltotta a lámpát, mögöttem áll és lehajtotta rám a fejét. És nem volt több probléma, vélemény és ellenvélemény, szóval megvívott igazság...
Nézd, nem tudom elmagyarázni, hogy mi oldotta föl egy hosszú esztendő rosszul elindult útjaid. De azóta elteltek hetek és egyszer sem sírtam, sőt megváltozott a dolgok értékelése bennem. Már nem akarok nagy kibeszéléseket rendezni, nem várom az uram panaszkönyvvel az arcomon... és - és nem akarom, hogy mindenáron igazam legyen.

Nem fontos. Most már tudom, hogy nem fontos.

Most már mindig úgy várom haza az uramat, mint gyermeket a karácsonyestéhez, nyitott ajtó van, csend, meleg és minden készen. Minden gyertya ég. Nem. Nem hagyhatok magamban egyetlen keserűség-zugot sem, egyetlen sötét foltot sem. Minden gyertya égjen! Mikor az én nagy fiam hazajön... Jött a csupa zajból, a külső világból, ahol mindig küzdeni kell, védekezni, bizonyítani, ítélkezni, helytállni, ahol mindig várnak tőle valamit. Itthon csak kap, mint a gyerek karácsonyeste. És azóta minden sikerül. Mindent megkaptam. Azóta egyek vagyunk lélekben szó és véleményközlés nélkül. Azóta úgy érzem, hogy benne vagyok, vele vagyok mindenütt, kint a világban is, ahol tartja a frontot az ellenséges élettel szemben. "... hogy minden gyertyád égjen..." - lehet, hogy valaki mondta ezt, lehet, hogy valahol olvastam, mindegy, csak az a fontos, hogy eligazította életem útját.




Lélek


- Nem érek rá! - és az asszony arca kemény és keserű. - Semmire se érek rá. Még megállni, gondolkozni, lélekzetet venni sem. A hivatali munka, a ház rendbentartása, a családi kötelezettségek... minden percemre egyszerre legalább háromféle elintéznivalóm lenne. Még a szórakozás és alvás is csak, mint elvégezni való programpontok merednek rám.
- Nincs időm - sóhajtott szelídebben a másik. - Tudod, este olyan későn kerülünk ágyba, és a gyerekek már hatkor ébredeznek. Aztán megindul az édes zsibongás, csiripelés körülöttem. Ezer apró igénnyel csüngnek rajtam. Közben kell, hogy az uramnak is maradjon belőlem valami. A főzésről meg minden egyéb munkáról nem is beszélve. Hát így aztán végképp kiesem belőle, hogy magam számára is maradjon valami.
- Lelki élet! Ugyan kérlek - legyint a harmadik. - Nem mondom, lánykoromban én is tele voltam ilyenekkel. Akár zárdába is mehettem volna, annyira életszükségletnek hittem. - De aztán! - Az ember kikopik belőle. Vasárnap misére megyek, a pénteket megtartjuk, meg a nagy ünnepeket... Senkinek se ártok tudatosan, mit tehetnék még egyebet?
Asszonyok. Megyünk együtt tovább az utcán. Elmegyünk a templom mellett talán egy hagyományos, de szórakozott keresztvetéssel. És tovább tárgyalunk egymás közt:
- Mi van a tavaszi kosztümöddel? - Azt hallottam, hogy ezidén már nem lesz divat az imprimé. - Nem láttad Horváthné kalapját? Az egész városban nincs feltűnőbb. - Hogy van Laci fiad, igaz, hogy ki akarjátok vétetni a manduláit? - Én nagyon jó szert tudok rekedtség ellen... - Nem adnád ide a mézeskalács-receptedet?... Megyünk együtt tovább. Az élet ezer apróbb-nagyobb baját hurcoljuk, teregetjük, vitatjuk egymás közt.
Az egyik énem velük megy. Kérdez, tanácsol, felel, számol.
De a másik, akit annyiszor elhallgattattam én is a külső világ zajló ütemében; most mégis visszaszökik az elhagyott templomajtóhoz és szembenéz az örökmécs pirosló fényével. Az előbbi beszélgetés még mindig fogva tart.
Hát igazán olyan lehetetlenség, hogy mi asszonykorunkban is a lelkünkkel éljünk?
A zárdára emlékszem vissza, a feszületes folyosóra, iskolai misékre, és amikor szombat délután mécsest gyújtottunk a Szűzanya szobra előtt, az udvaron elrecitált olvasókra és úrangyalákra... Aztán később... mikor kezdtem felnőni az értésig, a kezembe adott missziálé, amit azóta nem tudtam imakönyvre felcserélni, a nagyheti szertartások könyve, a gregorián utolérhetetlen szépségére felhangolt fülem... Mindet olyan volt, mint mikor az értetlen játszó kisgyereket kézenfogják és felemelik a nagyok, a teljes korúak közé. Igény, szomjúság, otthon lett az Isten országa számomra... Hát lehet, hogy mindez csupa gyökértelen szépség legyen bennem? Lehet-e, hogy más életbeosztás, új kötelességek nyomtalanul kiszedjék belőlem? A piros mécses fénye hallgat. A templom csendje hallgat. Minden hallgat körülöttem. És csendben, hallgatásba, egy féllépésre tőlem, kézzelfogható közelségben, a tabernákulum kis fehér ajtaja mögött maga a Végtelen hallgat előttem. Behunyom a szemem, hogy már ne érzékszerveim, hanem maga az én csupasz lelkem tapogatózzék feléje. Elhal körülöttem az utca zaja, mérföldes messzeségbe kerül minden félpercre kiszámított tennivalók tömege. Csak egy a fontos, csak egy a valóság, csak egy a Létező; a Mindenek Ura, akihez hozzátartozom. A lelkem lélekzetet vett abból a felsőbb világból, ahová az örökkévalóság szerint tartozik. Most már visszamerülhetek a földi világba. Bennem az oxigén, ami éltet, mozgat, melegít, amitől lüktet a szívem, ami munkára, segítésre, odaadásra, emberfelemelésre visz; amitől megszentül minden, amihez érek: gyerekzsibongás, üzleti zaj, konyhagőz, tudomány, művészet, harisnyastoppolás és társadalmi élet. Hosszú zsolozsmákon most nem vehetek részt, nem merülhetek bele órás szertartások szépségébe, sőt talán a hétköznapi mise is ritkán sikerül (bár lehet, hogy egy félórai korábban kelés nem is kívánna olyan nagy áldozatot, ha álmos szemem reggelente hozzá gyakorolnám), - de elszakadnom az Isten országától nem szabad, nem kell, nem lehet. De mitől hallgattál úgy el egyszerre Mária? - rezzent magához valamelyik.
Időbeosztáson gondolkoztam. Tőlünk, mai asszonyoktól azt kívánják, hogy frissek, fiatalosak, rugalmasak maradjunk sokáig, és ezért ajánlanak naponta tíz perc tornát, öt perc arcápolást, két perc fogápolást stb.-t. Hát vajon olyan lehetetlen kívánság, hogy két perc reggeli lelki torna, öt perc esti arcápolás is jusson? Sőt talán még az se képtelenség, hogy néha egy nyitott templomajtón át magaslati fényben részeltessük szegény jobbik felünket. Igazad van, - és Magda, a szelíd kis Magda rám mosolyog: - Kinek lenne nagyobb szüksége rá, mint nekünk asszonyoknak, akik nemcsak magunkért, hanem minden mieinkért is felelünk, hogy a lelket ki ne oltsuk magunkból.




Békesség


Ég az adventi koszorú gyertyája és három ágyacskából három fényes szempár bámul bele. Most nem akaszt kérdést kérdésbe a nagyfiú orcáké kifogyhatatlan tudásvágya; nem huncutkodik, nem bömböl és nem kacag a mindig szélsőséges indulatú testvérke; a kis hugocska-baba utánamondó hangocskája sem csilingel. Néznek és hallgatnak. Csend van. És olyan jól esik ez a csend. Nem mintha a nappal gyerek-zsivaja nem lenne édes. Dehogy! Hisz olyan boldogság belemerülni ezeknek a kis életeknek mindig változó világába, mintha folyton hullámzó, emelkedő, csőt, derűt, borát villódzó vízár csapkodna körülöttem. De a mindig mozgásban mindig sietés van. Százféle szükséglet folytonos kielégítése és közben nem marad idő a gyönyörködésre.
- Most pedig olyan, mintha megállt volna az idő.
Ég a gyertya. És nem csinálok semmit. Most nem is furcsa ez, pedig máskor valósággal le kellett fognom ujjaimban a vágtató mai ember idegességét, ha például társaságban csak ülünk és beszélgetünk. De az más világban van, a villamosság, gáz, benzin világában, ahol még a gépekben is robbanó erők hajtják előre a munkát. Ez itt a gyertyafény világa, ahol ráérünk semmit se csinálni, ráérünk hallgatni és belélegezni a nyugalmat. Nézem a gyertyát és mikor a hallgatásból az első gondolatok kezdenek kibontakozni bennem, azok csak valahogy azt mondják, hogy milyen jó, hogy van gyertya. Egy pamutszál, néhány csepp viasz milyen csöndes, nagy, vigasztaló fényt ad. Pedig maga közben elég, elmúlik. Meghal, de úgy, hogy fénnyé, meleggé, illattá foszlott szét.

Gyertyafény. Nem ér tovább ennek a kis szobának falán túl. Odakint most is rohannak a kocsik, autók, tülekednek az emberek, rikítanak a reklámtáblák. Szegénység és gazdagság van, éhezés és habzsolás. Megoldhatatlan rémei az egymással tülekedő sorsok¬nak. Idebent gyertyafény van és gyertyafényből születő gondolatok. Mi is teszi, hogy ma olyan jó, nagy csendesség van?
Eszembe jut, hogy ma a kislány sírva fakadt, mert bátyját azért büntettem meg, mert tőle vett el játékot. Nagy könnycseppek szaladtak szét a kerek képecskén és úgy bizonygatta, hogy: Gyurka már nem rossz, Gyurka sír, Gyurka éhes, ő is kapjon vajaskenyeret! És a kis huncut önként odaadta féltett piros kis autóját a nagyobbnak. Azt meg egész négy esztendős férfiúsággal jelentette ki, hogy: Nem baj, ha Vilma baba maszatos, azért én akkor is szeretem. A nagyfiú pedig, a zsarnok és kiszolgálást váró elsőszülött megható türelemmel füzögette kishuga cipőjét sétái előtt, pedig a magáét se teszi szívesen. És akkor egyszerre megértem a karácsonyi angyalszót: Békesség a földön a jóakaratú embereknek. Jóakarat Igen, csupa édes, apró kis jóakarattal volt behintve a mai nap útja. Hogy közben volt veszekedés, sőt verekedés és játék eltépés is? Hát igen. De ezek pillanatnyi indulathullámok a felszínen, alattuk alszik a jóakarat-bimbó. Egy könnycsepp kell, egy kis keservbeborulása az arcnak és a testvérke-szívekben mindjárt felébred az együttérzés, a jótakarás. Most, hogy este van, ezek az apró, egymást segítő kezecskék körülláncolják, itt marasztják köztünk a gyertyafény békességét.

Ó, milyen jó Uram, hogy adtad nekünk a gyertyát és adtad nekünk a gyermeket. Adtál gyertyafény életet, hogy békességet fényeskedjünk bele a kis világba, — még ha közben el is égünk magunk. És adtál nekünk gyermeket. Új életet, akiben jobbik vágyunk kel bele, hogy jobb lesz nálunk, mélyebb, tisztább, zavartalanabb. Mert ugye nem kell, hogy a mi botlásainkat végigbotolja? Ő már ott kezdjen, ahol mi elértük jobbik magunkat. "Az Isten még nem esett kétségbe az emberiség felett, mert egyre küld gyermekeket a földre" - idézte a világhírű dogmatikus tanár történelmi előadássorozatában a régi hindu közmondást. Nem. Nem eshetünk kétségbe mi sem, amíg gyerekéletek fakadnak körülöttünk; amíg kezünkre új, tiszta lapokat bíz a Teremtő, hogy bennük elindítsuk a jobb világot. Nem tehetjük őket se tökéletesekké, de elindíthatjuk, öntözhetjük bennük a jóakarat magocskát és akkor talán egyszer kivirul a világra, a nagy világra is a békesség karácsonya.




Egy szál cérna


Ülünk körben a gyerekszoba-lámpa alatt. A két nagy fiú valami maguk kigondolta szerelésen bajlódik. A legkisebb a rácsos ágyban mosolyog és szép fehér papirt tépeget széjjel Mind a három fiú-palánta a férfiak útját tapossa már: rombolnak vagy alkotnak. A kislány az más, mellettem kuporog kis zsámolyán, apró öklöcskéje beledugva a nagy-nagy harisnyafejbe, mialatt nyögdécselve, szuszogva iparkodik tűbefűzni, közben nefelejcsszemével rám¬mosolyog: - Megtoppolom a papa harisnyáját. - Kislány, Te kis asszonybimbó, a tied már is a másik út: te megtartani születtél! Nagymosás után vagyunk és mellettem meredezik a fehérneműs kosár televálogatva a javításra szoruló holmival, ami még csak azután kerülhet vasaló alá. Egy kicsit sóhajtva fogok hozzá: Istenem, minden alkalommal több bajt számolhatok elő! Ez a szép damaszt törülköző, hogy ki van tépve! Bizonyosan a teregetőpadláson akadt bele valamibe, még mosásba épen adtam. Az ingeken eltört gombocskák, a párnahuzatokon meg összegörbítettek. Ez az asztalterítő már komolyan mállást mutat... És így tovább. Hogy megy tönkre lassankint minden! Pedig tulajdonképpen szeretem ezt a munkát. Valahogy számvétel, számontartása a mi "marháink"-nak, ahogy a régi magyar nyelv minden földi jót összefoglaló szóval illetett. Szarvasmarha, meg aprómarha-tartás már nem jutott nekünk városbaszakadt utódoknak, de "marhát": javakat, kincset jelent ma ez is a háztartás sokféle fehér neműje. És ahogy most sorba kézbeveszem mindegyiket, végig simogatom kézzel és szemmel a gazda örömét és gondját élem át. Közben még fölnézek és összemosolygok a szépanyámmal. Képe mellett nőttem fel. Lesimított fekete hajának főkötőjét, viruló arcát, erélyes kék szemét, parancsoló száját mennyit bámultam már! De most nem arra gondolok, hogy a háta mögött látszó kisablakrészlet a Retyezátra tekint, hogy mi, ideátvalósiak dédanyának neveznénk, de szépséges arcát olyan jólesik az odaátiak szavával: szépanyánknak tudni, hiszen ő az, akin át Erdéllyel összeköt a vérség ... A fehéroszlopos tornácot látom ma, ahonnan lelátni a kertre, a fehéredő vásznakat teregető jobbágyasszonyokra, a fal árnyékába terpeszkedő hosszú-asztalra, ahol a frissen száradó ruhát mángorló alá hajtogatják. A szépanyám ott ül a tornácon, Fürge ujjai most gondosan forgatják végig a nehéz damasztokat, a selymesfényű lenvásznakat, a suprikált párnavégeket, az aranyhímzésű térítőket. Nem kerüli ki szemét egyetlen megpattant szálacska sem. Az asztalka sarkéra csavart finom alakú kis tűpárna, a láncon lógó kis olló, ezüst gyűszűje, feltekert fonalai folyton munkában vannak. Ahogy nagyanyám mesélgette sokszor kislánykora elfakult emlékéiből. Régi nagyasszonyok, régi úrasszonyok, régi magyar asszonyok! Csak száz év fekszik közöttünk. Mi az az idő kerekén! De ez a száz év nagyon hosszú volt. Vagy csak a történelem olyan iszonyú gyorsat fordult most át ez alatt a száz év alatt? A szépanyáink, dédanyáink még ott ültek a rokka és szövőszék mellett maguk is és a pólyás lánygyereknek elkezdték már készítgetni a végvásznakat, elpusztíthatatlan lenfonálból és az öt csillogó kötőtű eregette kezük alól a huszonnégy párnak készülő csipkeszegélyes fehér harisnyákat. Tornyosodott a kelengye, hogy mire eladó sorba kerül, minden készen legyen. És aztán asszonyfővel még hosszabb évtizedekig, szolgált ki minden darab. Hányszor vették végig, hányszor számlálták át, hányszor szőtték be a kezdődő kopásokat szerető, gondos kezek. Aztán egyszer csak nagyot lódult az idő tengelye. A technika vívmányaiba szédült ember rakoncátlan kamasz-gőggel félrerugta a régi egyszerű szerszámokat. Csak nem fogunk a XX. században rokkával, szövőszékkel, kötőtűkkel bajlódni! Beláthatatlan földeken ring a gyapottenger. Beláthatatlan a gyárkémények erdeje, melyeken millió orsókon forog a soha nem képzelt finomságú szál és készül a tömegcikké lett selyemfényű alsónemű. színesre álmodott ágynemű. Királynők kápráztató gazdasága volt egykor, most itt van, mindenkié, a tied is. Hogy szakad a szál, kibolyhosodik és elmálik hamar, hogy a szemek végigfutnak pár viselet után a harisnyákon? Kinek baj az? Az iparnak, a termelésnek épp az az érdeke, hogy minél gyorsabb körforgásba szórja áruit ki, minél hamarabb fogyjon, vesszen minden, annál nagyobb gazdagsággal onthatja folytatását. Ma már nem fognak lányainknak szekrényeket megtöltő kelengyéket gyűjtögetni előre. A divat minden évben változik. Minek nyomorítanánk meg mennyasszonyálmait elmúlt formáju darabokkal. És nem gyűjtöttünk. Örültünk a selyemruhának ma, amit törtszám végződésű árakon a reklám ránk akasztott és holnap könnyű szívvel dobtuk félre. A stoppolófa, a szál cérna elvesztette rangját. Ez volt tegnap.
És ma?
Ma elővettük megint a stoppolófát és a szál cérnát.
Az ember meghódította az egész földet. Körülkötözte telefonhuzallal, átölelte rádióhullámokkal; egymásbafont mindent a gazdasági élet egymásrautaltságának óriás érhálózatával. És közben, mert "embernek ember mindig farkasa" egymás alól akarta kienni a termőföldet; a végtelen lehetőségekben végtelen vágyakkal ment egymásnak egymástól elragadni a birtoklást, a gazdagságot, az életlehetőséget. Amíg el nem jutottunk a ma rettenetes ellent¬mondásáig: az egymásrautaltság beteljesedésekor az egymástól elzártság drótsövényei fonódtak égig. Ma visszadobott az idő kereke megint oda, ahol szépanyáink éltek. Az ő fejük felett is száguldott vihar.
Elővettük a szál cérnát, ami összefoldja a szétesni készülő anyagot. Fejünk felett, körülöttünk az égiháború. Hogy meddig tart, ki tudja? De hogy javainkat addig össze kell tartanunk, hogy minden, minden lehetőt őrizni, védeni kell, minden meglevőt, amit csak lehet, át kell mentenünk a jégverés idején túlra, hogy gazdálkodnunk kell minden méter, sőt centiméterrel, hogy segítőnk megint a tű és a szál cérna, - azt tudjuk mi, asszonyok.