A Sztrilich család

"A viszontlátás biztos reményében élünk"


Vannak emberek, akik anélkül, hogy tudnának róla, sokaknak adnak példát, biztatást, reményt. "Soha senkit nem sikerült megtérítenem" - mondja szomorúan Mária. Pedig aki ismeri a családot, tanúsítja: életük s az őket ért tragédia feldolgozása mindenki számára lelki támasz, szilárd útmutatás. Sztrilich Ákos, Mária és gyermekeik egy Szilágyi Erzsébet fasori házban élnek.




Az úgynevezett Trombitás Ház harmadik emeleti lakásának falait beborítják az emlékek. Ahol a roskadozó könyvespolcok szabadon hagynak egy kis helyet, ott fényképek, gyerekrajzok és egyéb relikviák dokumentáljak a múltat. Láthatjuk apró kezecskék gipszbe öntött nyomát és régi korok dicsőségét hirdető nemesi címer rajzát egyaránt.

Családi kötelékek
A szűkebb-tágabb család megtartó erejét a Sztrilich gyerekek korán megismerhették; már akkor is nyíltan beszéltek előttük a felmenőkről, amikor ez még nem volt divat. Tudták, hogy édesanyjuk budaörsi szőlőművelő sváb családból származik. Példaképük volt híres cserkészparancsnok apai nagyapjuk, Sztrilich Polcsi bá, s hamar megtanulták, hogy mindenkihez kedves nagynénjük, Csapody Vera messze földön ismert botanikai rajzoló. A nagymama, Csapody Hedvig tartotta össze a nagycsaládot: a gyerekek nem csupán érdekes anekdotákat meséltek nekik: a nyaralások, születésnapok és egyéb események mindig rokonok körében teltek.

Gyermekkor
A ma már védettséget élvező, patinás, fasori épület Mária számára gyermekkora óta az otthont jelenti. Itt vészelte át a háborút szüleivel, itt játszott kisöccsével és a házbeli gyerekekkel, innen járt a Móricz Zsigmond Gimnáziumba, s innen utazott Egerbe, a Tanárképző Főiskolára. A Trombitás Házból indult friss diplomájával a fővárostól hetven kilométerre fekvő Táborfalvára, ahol csodálatos pedagógusok segítettek neki elsajátítani mindazt, amit a főiskolán nem tanulhatott meg az oktatásról, a gyerekekről.

Házasság
Az ódon falak sokat mesélhetnének a fiatal lányról, aki első látásra beleszerelmesedett abba a délceg, kék szemű, "erdőillatú" fiúba, aki később a férje lett. Mesélhetnének a boldog, de küzdelmes évekről, amikor egymás után születtek a gyerekek a pici, kétszobás lakásba, s az örömről, amit akkor éreztek, amikor végre sikerült ugyanabban a házban egy tágasabbra cserélni. Innen kerekedtek fel a hat gyerekkel a rendszeres kirándulásokra, túrákra, zarándoklatokra, innen indultak télen síelni, nyáron pedig a balatoni családi nyaralóba. És ide tértek haza azon a 2001 augusztusi napon is, amelyen egyszerre két gyermeküket és a rokonukat veszítették el a viharos Balatonban.

A tragédia
Csodálatosan indult a délelőtt, vidáman sétáltak ki a partra a szikrázó napsütésben a közös fagylaltozás után. Az erős szél fehér tarajos hullámokat kergetett, sokan hűsítették magukat a tóban. Balázs és a lányok is fürödni indultak. Pannit és Katát azonban idővel egy váratlan, erős visszaáramlás befelé kezdte sodorni. Kata megpróbált segítséget hívni, de a közelben csak bátyját és nagynénjéit találta. Balázs és Vilma azonnal Panni után úszott, de nem tudták megmenteni, őket is elragadta az áramlat... Mindhármukat úgy találták meg, mitha békésen, mosolyogva aludnának.

Másnap
Mária ma már könnyek nélkül tud beszélni arról a hazatérésről, s elmondja, hogyan burkolózott a világ valami barna, homályos felhőbe, amelyből - úgy érezte akkor - nincs kiút. Hite, ami főiskolás kora óta megingathatatlannak tűnt, elveszni látszott. Kislánya unszolására mégis elment a templomba, ahol a misén az Evangélium szavából erőt merítve végül kiállt a közösség elé, és beszámolt a rettenetes balesetről. Ezután sokáig a gyerekekkel együtt szabályos listára gyűjtötték a jó isten létének apró, mindennapi jeleit. Ma már tudják: találkoznak majd szeretteikkel, ezért tudnak boldogok lenni, bár a fájdalom soha nem szűnik.

Lángocskak
A balatoni nyaraló nem árvult el: minden évben eltöltenek ott néhány hetet. A tragédia előtti este Balázs éppen arról beszélt szüleinek, hogy a nagyapa által vásárolt házikóhoz nem lehetnek hűtlenek, bárhogy is alakuljon a sorsuk. - Az első évben nagyon nehéz volt - sóhajt Mária. - Az évforduló estéjén, amikor már nem járt arra más, kiültünk a partra, és három kis tutajra szerelt gyertyát tettünk a vízre. Elkezdtek lassan úszni befelé. Sokáig néztünk utánuk, még egészen messziről is látszott a három pici lángocska. Tudod, nem baj, ha a láng kicsi, az a fontos, hogy világít az embereknek. Azért vagyunk a világon, hogy boldoggá tegyünk másokat.

II. kerületi Helyi Téma, 2005. február 9.